SIKÁTOROK, FALRAGASZOK, GRAFITIK

http://www.delmagyar.hu/

New kARTon issue came out recently. You can download the whole pdf issue here:

http://www.fokus-su.rs/hu/karton 4.

Tökéletesen olvasható anonimitás

Graffiti-reflexiók

:Sirbik Attila

:Ricz Géza

     Az alkotói szubjektum teljes anonimitásba lépésével az abszencia által létrehozza az alkotás magárahagyatottságát, vállalva az eltüntethetőséget, a megsemmisíthetőséget. Viszont az anonimitásba ágyazott identitás egy állandó-láthatatlan kommunikációs térben oldódik fel. Vagy ez egy régies felfogás és ma egészen másként van?

    A magárahagyottság a klasszikus értelemben vett graffitire ma éppúgy igaz, sőt talán erősebben, mint valaha. Tőlünk nyugatabbra, ahol a graffiti elég régen jelen van, és  a társadalom reakcióideje felnőtt a graffitisek ténykedéséhez, az illegális graffitik néhány óránál, napnál nem élnek tovább ténylegesen. Viszont fényképen, videón, magazinokon, számítógépeken és az interneten keresztül megkezdik virtuális életüket. Ez a virtuális kommunikációs mozgás határozottan megváltoztatta a graffiti közegét az elmúlt 6-8 évben. Az anonimitás ebben az esetben szubjektív kérdés. hiszen a legtöbb graffiti szignálva van, hacsak pszeudonimmel is. Alapesetben a graffiti maga az alkotó neve, és ott vannak olyan nem mellékes elemek, mint a festő stílusa, csapata, a helyszín. Mindezekből következik, amire kérdésedben te is utalsz, hogy az alkotó – egy külső szemlélő számára – láthatatlan kommunikációs térben mozog, ami viszont az avatott szemek számára rengeteg információval szolgál, és épp ez a kommunikáció az egész jelenség mozgatórugója. Tehát olyan anonimitásról beszélhetünk,  amely a megfelelő kulturális kulcsok birtokában tökéletesen olvasható.

    Amikor arról beszélsz, hogy a társadalom reakcióideje felnőtt a graffitisek ténykedéséhez, abban úgy vélem megbújik néma társadalomkritika is, vagy ha konkrétan nem is az, akkor esetleg valamiféle provokáció, valami akcióra vágyó hajlam. A graffitinek több műfaját különböztethetjük meg. A politikai, társadalomkritikai színezetű graffittik esztétikai kivitelezése éppoly lényeges mint a „pusztán” művészeti értékeket képviselő falrajzoké,? Húzható egyáltalán éles vonal a különféle stílusok közé, mi az ami a graffitik esetében megkülönbözteti az egyiket a másiktól? Mondjuk Banksy esetében, nagyon erősen jelen van a társadalomkritikai, de ugyanakkor a művészeti igényesség hangja is.

     A graffiti és a kispolgári társadalom között van egy állandó természetes feszültség. Ennek egyik oka a műfaj provokatív, kritikus jellege. A másik jelentős ok  a graffitisek, vagy sokszor graffitisnek titulált értelmetlen rongálók meggondolatlan, illegális ténykedése. A másik oldalon ott vannak a negatív társadalmi sztereotípiák. Ez soha nem fog megváltozni. Mindig lesznek graffitisek, akik nem veszik a fáradtságot, hogy elgondolkozzanak azon, hova is fújnak, részegen ténykednek, vagy pusztán sík hülyék. Így kerülhetnek firkák műemlékekre, templomokra, vagy például a szabadkai vároháza belső díszítő festésére. Természetes, hogy ezek közfelháborodást okoznak.  Engem meg az bosszant, hogy az emberek nagy része nem képes fél percet szánní rá az életéből, hogy eljusson odáig, addig az egyszerű megállapításig, hogy graffiti és graffiti között hatalmas különbség lehet. Az átlag emberek agya ki van mosva a média álal. Beléjük van táplálva, hogy a graffiti az valami  rossz. Nem számít, hogy legálisan, például önkormányzati megbízásből készülő falfestményről van szó, vagy egy részeg idióta szerelmi vallomásáról. Ami festékszóróval készül az firka és kész, le kell köpni pffhe. Ezen egyszerű tény okán erősen társadalomkritikus vagyok. (smiley)

A politikai graffitik teljesen külön kategóriát képeznek. Általában a verbális üzenethagyás céljával készülnek, de ebbe nem mennék bele, mert ez egy külön beszélgetés témáját képezhetné.

    Míg a graffiti esetében az utcán vagy, egy bizonyos módon meghatározott környezetben, atmoszférával körülvéve festesz, vagonok között, külvárosi telepeken való “gyalogolás után”…addig a vászonra vitt képeid éppen ezeket a hangulatokat próbálják megörökíteni? Mostanában elkezdtél a falakra is ecsettel festeni, mi történt? Elkezdett visszahatni a festészet a falfestésre, ahogyan régebben fordítva történt?

    Mindezek a dolgok értelemszerűen kölcsönhatásban vannak egymással. Mind a kívülről érkező bennem teremtődő hangulat, mind az érzés, ami hatalmába kerít festés közben azonos. A belső késztetés megegyezik. Miért ne használnám ki a falfestéskor szerzett tapasztalatokat a festészetben és fordítva. Arra törekszem, hogy minden, amit csinálok, egy kerek egész szeletévé váljon, és kölcsönös dialógusban legyenek egymással. Egy kerek egésszé, ami én magam vagyok.

    Manapság van még értelme a graffiti radikalitásáról beszélni a múzeumokkal, kiállítótermekkel szemben, vagy ez már csak a múlt?

A graffitisek egy része ma sem akar hallani a graffiti galériákba hurcolásáról. Ők határozottan a bombingban, a graffiti hardcore vonalában mozognak, ahol a motiváció nem az esztétika, a minőség, hanem a mennyiség és a bevállalósság, ahol végképp nem számít a társadalom reakciója, kizárólag a szubkultúrán belüli, azonos értékrenddel rendelkező srácokkal való kommunikáció.                                                               Ugyanakkor a streetart megjelenésével, a kommunikációs csatornák kitágulásával, a technológiai újítások révén, egyre többen választanak sajátos, kísérleti utakat. Ez a jelenség fordítottan is igaz, a klasszikus művészet, festők, illusztrátorok, grafikusok is egyre gyakrabban nyúlnak az utcai művészet eszköztárához, ez a keveredés, mint a keveredés általában, jótékony hatással bír, és ez összességében azt eredményezi, hogy a galériákban egyre gyakrabban találkozhatunk az utca apró szeletkéivel.

    Számodra mit jelent a graffiti?

   Az Alfa és az Omega, a takaró amit magamra húzok, a világ dermesztő levegője ellen.

     Melyek azok a városrészek, amelyeket a graffitihez társítasz, társítanál? Más mondjuk egy kis illetve egy nagyváros esetében? Mennyiben meghatározó a városkép, mint egész a graffitti kivitelezési módját tekintve? Beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről?Önálló alkotások, reflexívek, vagy ez teljesen változó és alkotótól függ?

A graffiti alapvetően külvárosi műfaly. A külvárosi, pusztuló területek, lakótelepek, ipari zónák biztosítják a stílus alapfeltételét, a méretes szürke falfelületek, amelyeken csak javíthat, ha valaki kifesti őket. Ilyen felületek    minden városban megtalálhatók. Persze egy nagyváros, ahol az emberek és a falak összezsúfolva, sokkal közelebbi szimbiózisban élnek, és a szociális, kultúrális feltételek is adottak,  a jelenség sokkal inkább képes burjánzani.  

A bomberek nagy része törekszik a tipikus graffiti stílust, az aktuális divatot követni, ezért általánosságban kisebb és nagyobb városokban nem beszélhetünk kivitelezésbeli különbségekről. A különbség az egyénben van, ha egy városban van egy aktív, egyedi stílusú writer az hatással lehet az egész város stílusára. A trendeket persze a nagyvárosok diktálják, New York, Berlin, Párizs, de ezek engem épp annyira hidegen hagynak, mint Jay Z legújabb videója (smiley).

    Milyen lenne egy graffiti nélküli világ?

    Az egy jobb, de unalmasabb világ lenne.

Symposion crew came out this summer with a special A/3 format full colour comic strip issue featuring artists from Serbia, Slovenia, Croatia and Hungary

http://www.symposion-line.eu/

Festmények a ligetben - Szombathy Bálint írása a Kilátóban

A Külhoni Magyarok Biennáléjának keretében megrendezett No Pass! című budapesti kortárs kiállítás egyik vajdasági részvevője Ricz Géza Szegeden élő szabadkai származású képzőművész volt.

Falfestményei nem tekinthetők ismeretleneknek szülőföldje közönségének, hiszen Szabadkán alkotott közterületi munkáiról tudósított a sajtó. Magam úgyszintén a lapok hasábjain találkoztam első ízben a nevével, majd az interneten tüzetesebben is megtekintettem falfestmény-dokumentumait. Úgy tűnt, rendszeresen jelentkező, és kialakult stílussal, művészeti felfogással bíró alkotót ismerhetek meg benne, aki a műfajt a magas művészet szintjén műveli, ezért a fent idézett rendezvény kurátoraként meghívtam a budapesti kiállításra.
Amikor a No Pass! kiállítás helyszínéül választott városligeti Palme Házban előzetes helyszíni szemlét tartottunk, azonnal szembe ötlöttek azok a számomra különben sem ismeretlen, nagy méretű beton falfelületek, amelyek az épület mögött húzódnak. Zuglói lakosként gyakran jártam arrafelé, a közeli bolhapiac időnkénti látogatójaként is. A mindenféle névtelen graffiti-firkász mázolmányával „ékesített” falfelület csak arra várt, hogy valaki értelmet adjon hordozó képességének, és végre igazi művészetnek álljon a szolgálatában. A No Pass! maximálisan lehetőséget adott erre, hiszen a leendő falfestményeket a kiállítás szabadtéri kiterjesztéseként fogtam fel, amely kivezet a zárt kiállítótérből – a művészet szentélyéből – a valós életbe. Mindez a rendezvény multimediális jellegével is összecsengett.
Ricz Géza örömmel fogadta a meghívást, és terepszemlét végzett, mielőtt számítógépen kidolgozta vázlatait. A kiválasztott falfelületet előzetesen lealapozta fedőfestékkel, letakarva a rajta levő mindenféle kétes mázolmányt. Az engedélyeztetés folyamán a közterületi szervek elégedettségüknek adtak hangot, hogy végre valamilyen nemes céllal készülő festmény kerül az (általuk!) elhanyagolt falra. Géza az időnként ugyancsak szitáló esőben és az egyre korábbi alkonyatban is konokul, kitartóan dolgozott, és végtére négy-öt nap alatt elkészítette Séta című nagyméretű alkotását, egy külvárosi andalgás emlékeinek utólagos rögzítéseként. A téma telitalálat volt, mivel a Városliget rendszerint nyüzsög a sétáló-futkározó emberektől, akik a motívumban ezúttal kicsit magukra ismerhettek. Többen megálltak, hogy megtekintsék a munkafolyamatot.
A murális festészetnek errefelé nincs nagy hagyománya. A szubkultúra vizuális kicsapódásaként jelentkező – névtelenségbe burkolózó és urbánus gerillatevékenységként értelmezett, lényegében büntetendő – graffiti-művészet csak elvétve mutatott fel kiemelkedő eredményt, olyan alkotást, amely megkísérelt volna kitörni saját kereteiből a magas művészet irányába, tudatos esztétikai aktivitásként definiálva önmagát.
Ricz Géza törekvései a kezdettől fogva kiváltak a mezőnyből, néhány esztendő alatt pedig stílusa, szociális érzékenysége és művészetfelfogása is kialakult. Ezen túlmenően kiérlelt egy különös figuratív ábrázolásmódot, és megkonstruált egy saját világot. Piktúrája mára felismerhető védjeggyé vált. Stílusa alapvetően expresszív, ám színhasználata mégis visszafogott. Inkább a sötét árnyalatokat kedveli. A feketés-szürkés felületeket piros vagy fehér foltokkal ellenpontozza. Alakjai Hangya András figuráit juttatják eszembe, több szempontból is. És annak dacára is, hogy Ricz sok esetben önmagát festi, mint a Séta esetében is. Ezúttal avval a szöveges felszólítással nyomatékosítva, hogy lépjünk be világába, az általa megélt valóságba.
A kiállítást már lebontották, ám Ricz falfestményei ott maradtak, és még sokáig ott is lesznek.
 

http://magyarszo.com/fex.page:2009-12-12_Festmenyek_a_ligetben.xhtml

Interjú az A38-on

http://www.a38.hu/riczgeza

Közös Rom - Dr Máriás írása az ÉS-ben

drMáriás

A közös rom

LIII évfolyam 12.szám, 2009. március 20.

Miközben a hivatalos képzőművészeti élet szolid mértékben a halál jegyeit hordozza magán, lévén agyonterhelt megannyi zseniális, a közép- és az idősebb generációhoz tartozó eszméletlen fontosságú mesterrel, akik - tisztelet a kivételnek - képtelenek egy atomnyit is megújulni, frisset, újat, életszagút teremteni, hisz szorítja őket a piaci elvárás, mivel a kuncsaftok a katalógusból ilyet meg olyat választanak, akkor már ne zavarják meg őket, ne változzon a stílus, miközben a fiatalok, szegények, meg jönnek, csak jönnek. S bár kevesen vesznek róluk tudomást, ők maguk meg nem akarnak múzeumokat, ezeket a sokszor ideológiákkal és klikkekkel agyonvágott ravatalozókat bevenni, mert nem érzik azokat magukénak, s be kell vallani, joggal, így hát kis, félreeső, bensőséges helyeken állítják ki portékájukat, barátoknak és hasonszőrűeknek, mert ez az ő világuk, ahol értik, értékelik őket, s így tud túlélni szellemi valójuk.

Amikor Ricz Géza festményeivel először találkoztam, fogalmam se volt, hogy ő kicsoda, hány éves, honnan jön, s mi az ars poeticája. Így az alkotásai láttán, amelyek megdöbbentettek finomságukkal, azon morfondíroztam, hogy vajon mifajta ember festhette ezeket az urbánus valóból kiemelt, finom részleteket feldolgozó, precíz, mégis sejtelmes, titokzatos hangulatokat sugárzó alkotásokat, amelyek mély barnákban, légies sárgákban és fémes ké­kes­szür­kékben megcsillanó emlékeket mutatnak be egy-egy, a szédülés és az álom határán keletkezett, bátor képzelőerővel kinagyított, átfogalmazott, megtisztított és a festészet megfoghatatlan spiritualitásába emelt tárgyi részletükkel.

Ricz megdöbbentő erővel sugall hangulatokat, méghozzá olyan archaikus, gyermekkori emlékeket, érzéseket idézve képi nyelvével, amely elhagyott városrészek, roncsok, leselejtezett vagonok, vízparti, elhagyatott csónakok, hordók, egyszóval a romok világát sugározza úgy, hogy azt saját emlékeink visszacsillantásával szólaltatja meg; mint közös élményt arról a valóról szólva, amelyről mindannyian tudjuk, hogy már nincs, mégis visszavágyódunk hozzá, akár a legszánalmasabb romhoz, hiszen az saját letűnt időnket személyesíti meg, nem hazudva, csak széppé, kedvessé, szerethetővé téve azt.

A képek címe finoman aláhúzza a giccs­mentes melankóliát, amelyet a ké­pi­ségük hordoz: Tetők, Várakozás, Narancs, Bi­cikli, Sínbusz, A hatos stb. S ahogy elnézem őket, s akaratlanul is zabálom azt a csak utaló színű és formavilágú spirituszt, amely dől le róluk, eszembe jut gyer­mekkorom kedvenc helye, egy hatal­mas roncstelep, ahol teherautók, hatalmas gépek, vasak, huzalok, vegyi hulla­dé­kok hevertek, amelyeket körberajzolt az egyéb könnyebb fajsúlyú szemét végte­len mennyisége, amelyben bóklász­va összességében úgy éreztem magamat, mint az ipari világ pusztulásában az életet jelentő agyag dagasztása helyett nérói szerepbe kényszerült gyermek, aki a hasznavehetetlen kacatok rozs­dás valóságában mártózva élvezi a városi lepattantság ezerszínű alkonyát, távoli veszekedésekkel meghitté tett patinás kilátástalanságát, a láthatatlanul a szobák mélyeibe, árnyaiba, sötétségeibe szorult szívek szenvedélyes dobogá­sát. És akkor eljött a nagy nap, egy for­ró, nyári kora délután, amikor szoká­sos körutamra indultam a rom világába, s amikor odaértem, csak egy hatalmas tüzet láttam: égett minden, a rengeteg hasznavehetetlen tárgy, leragadt járgány, kiütött szemű, gyomrú gép, megnyomorított bádoglap, autógumik hegyei, s valami kimondhatatlan szomorúságot éreztem. Azt, hogy egy utazás, egy hatalmas, belső utazás itt véget ért, s az égbe ment azzal a sok kacattal együtt, amelyek nekem a belső játékteret jelentették, a várat, amelyben én voltam az úr, ahol mindaz a szemét mint önmagáért való szép csakis az enyém volt, s lám, többé sohasem lesz az.

Ricz Géza képei láttán megbizonyosodtam, hogy ez a kedves romvilág még él, hiszen az köszön vissza a képeiről, amely közös mindannyiunkban, mert előhozza és élteti a múlt szellemi utazásait. S milyen érdekes, hogy ezt immár az újak, a fiatalok hozzák, ami ugyanakkor természetes is, hiszen ugyanazt élik ők meg, amit egykoron mi, s lám, közülük most néhányan, ahogyan Ricz Géza is, olykor az egész várost akarják mint romot graf­fi­ti­mű­vész­ként átfesteni, máskor pedig konszolidáltabb, de annál elmélyültebb és ütősebb hangvételben galériákban festőművészként elénk tárni.

(Ricz Géza kiállítása a Portfolio Points kiállítássorozat keretében a Kőlevesben tekinthető meg.)

http://www.es.hu/print.php?nid=22458

Interjú a Symposionban és a Magyar Szóban

Szürkevillám/5: 30-as 6-os busz, stb

-Mesélj a munkáidról, min dolgozol, mi inspirál....?           

Festészet mellett számítógépes grafikával, és falfestményekkel foglalkozom.
Munkámban elsősorban mindennapi élmények inspirálnak. A város, a vizuális hatások, amik az utcákon járva érnek, emberek, plakátok, reklámok, falfirkák, zajok, zenék, Szeretek mindennapi motívumokat felhasználni.

-Esetedben a művészet összekapcsolódik az alkalmazott dizájnnal, a kettő teljes mértékben kiegészíti egymást, vagy van egyfajta hierarchia a kettő között?

Aktuális munkáimban valóban arra törekszem, hogy a hagyományos értelemben vett technikai határokat figyelmen kívül hagyjam. Mindennapi munkám során folyamatosan számítógépen dolgozom. A vásznakra is megpróbálom átvinni azokat a grafikai elemeket, hatásokat, amelyek munkám során nap mint nap rögzülnek; többnyire tudattalanul.
Úgy gondolom, hogy egy monitoron összeállított grafika képes azonos minőséget képviselni, mint egy táblakép. Az sem új dolog, hogy grafikai jellegű műveket nyomnak vászonra, ezek a grafikák viszont túl szárazak, síkszerűek, merevek számomra. Imádom a festészet testességét, az expresszív gesztusokat, faktúrákat. A kettő ötvözésével próbálom kialakítani saját stílusomat. Néha elég, ha egy nyomatra odavág az ember egy vastag festékfoltot és máris élettel telik meg az addig statikus vászon.
Életem során lépten nyomon kiemelt szerepet kaptak a betűk. Kamasz koromban kezdett érdekelni a graffiti, ma pedig grafikusként foglalkozom nap mint nap tipográfiával, ezáltal sok munkámban jelenik meg a betű, de engem a betű nem hagyományos jelentésében érdekel, nem számít, hogy milyen tartalmat hordoz. A betű mint folt, mint kompozíciós, grafikai elem szerepel munkáimban.

-Olyan mozzanatokat ábrázolsz, amelyek egy bizonyos értelemben vett virtuális esztétikát alakítanak ki, olyat, ami nem közvetlenül utal a valóságra, de ugyanakkor nem is absztrakció, hanem a vásznaidon megjelenő elemek összességükben egy hangulatot teremtenek, mintha csak benne lenne ezekben a vásznakban maga az utca is, a nagyvárosi utca hangulata.
Igen, képeim jelentős része emlékképek, asszociációk összessége. Mivel urbánus környezetben élek, természetesen benne van a képekben annak hangulata is, az emberbe beleépül a környezete, én pedig azokat a hatásokat próbálom visszaadni, amelyek a mindennapokban érnek. Általában kiindulópontként egy kép szerepel. Lehet ez egy emlékkép, vagy egy fotó egy utazásról, akár egy interneten talált kép, amely megfogott valamiért, amelyre kapcsolódó hangulatokat felfűzve, születik meg a kompozíció.

-Elméletileg megalapozott konstrukciók ezek, vagy inkább a saját hangulataid vászonra mentése a technika segítségével? Vagy beszélek hülyeségeke?.

Konkrét elmélet nem épül fel munkáim mögött, nem szeretem a belemagyarázott, beleerőltetett megfogalmazásokat, amelyek a művészettörténetben oly divatosak, viszont kétségtelenül van egy bizonyos hangulat, ez a bizonyos városi légkör, ami rögzül bennünk nap mint nap az utcákon járva. Mióta az eszemet tudom vonzottak a sikátoros, lerobbant, kopott környékek, helyek. Mint például a szabadkai Szabadegytem melletti fel nem épült mozi, vagy a vasúti rendező pályaudvarok, gyártelepek világa.
Minden városnak, sőt környéknek megvan a maga „szaga”, ami mintegy hangulat lenyomatként vissza-visszatér. Dondi-t egy New-York-i graffitist kérdezték egyszer, a graffitiről, és ő nem az rajzok esztétikájáról beszélt, hanem arról az érzésről, amely a fémóriás metró kocsik között sétálva keríti hatalmába, mikor olajos, kátrányos szag keveredik az acél szagával, számára ez az emléklenyomat volt a legfontosabb.
Valami hasonló hangulatok visszaadása foglalkoztat engem is.
Tudatosan törekszem mindemellett arra, hogy a street art elemei is megjelenjenek munkáimban, mivel minden munkám gyökere a graffiti, nem kezdtem volna festészettel foglalkozni, ha előtte nem ismerem meg a graffiti világát.

-Képeid mint ha a keretek közé szorított múlandóság megfogalmazásai lennének. Lehetséges ez? Sokan untatnak minket azzal, hogy a street art kiállítótermekbe és galériákba „hurcolása” a műfaj önellentmondása is egyben. Sőt vannak olyanok, akik egyenesen e műfaj ellen elkövetett bűnnek tartják a „gesztust”. Te, hogy látod ezt? Egyáltalán kik azok, akik erről beszélnek, írnak, olyanok, akik életükben nem foglalkoztak gyakorlatban a street arttal, vagy maguk az alkotók is állást foglalnak?

Sok képem témái csupán falak, mégpedig olyan falak melyekre az idő rétegei vastagon rárakódtak, végtelen textúrákat alkotva az egymást fedő szakadt, ázott plakátok és kopott festékrétegek, a rajtuk keresztülfutó firkák, matricák, és a felületüket tarkító rozsda, vagy penészfoltok. Ezek a részletek akarva-akaratlanul a múlandóság analógiájaként működnek.
A street art galériákban való megjelenése valóba aktuális művészetelméleti téma.
Az kétségtelen, hogy szó szerinti értelemben nincs értelme bevinni, tegyük fel egy közlekedési táblát, amelyen matricák vannak, a galériába. Viszont, ha valaki készít ugyanerről egy jó fotót, akkor már más a helyzet, hisz akkor maga fotó a műalkotás, és a témán kívül rengeteg egyéb szempontot is figyelembe vehetünk értékelésénél.
Ezzel arra célzok, hogy különbséget kell tenni az utcai művészet és az utca által inspirált
művészet között. Ilyen elméleti kérdésekkel szerintem egyébként többségében olyanok foglalkoznak akik nagyon ráérnek, mert ténylegesen nem alkotnak sem galériákban sem az utcán : )

-Sokfelé dolgozol, sokfelé utazol. Érzékeled még azt, hogy hol élsz, hol laksz, vagy a munkád által ez teljesen lényegtelenné válik?

Persze fontos, hogy hol lakik az ember, és főleg, hogy honnan származik.
Az utazások nyomot hagynak az emberben, amiket tudatosan, vagy ösztönösen visszaad munkáiban, de számomra például Szabadka, a szülővárosom hangulata meghatározó, az a hangulat ami gyerek és kamasz koromban rögzült bennem. Aztán szerepe van azoknak a benyomásoknak amik nap mint nap érnek Szegeden, ahol élek, és persze események, szituációk amelyeket tudatosan megfigyel, majd elraktároz az ember.

-Ha elkanyarodnánk más irányba, ha felfejtenénk saját-személyes élményeket, amelyek táplálják alkotásaid létrejöttét, illetve a befogadás során keletkező érzéseket, akkor talán ez az egész, alább következő rész nem illenék a fentebb megjelent kérdés-válasz módhoz, stílushoz, kizökkenne a szöveg ritmusa, megtörne, rés keletkezne rajta, és az olyan lenne mint ha a 6-os busz a palicsi útról félúton letérne jobbra, vagy balra. Emlékszem egyszer volt, hogy valamiféle építkezés miatt letért az évtizedek óta megszokott útvonalról éppen ez a járat, és mivel a sofőr illetve a jegykezelő előzetesen, felszálláskor nem tudatta az utasokkal a változást: a letérés pillanatától kiült az arcokra valamiféle döbbenet, aztán az eltorzult, megváltozott arcok egymás felé fordultak, idegenek egymás közt kezdtek pusmogni, halkan értetlenkedni, mígnem szinte egy kisebb pánik tört ki. Miközben teljes mértékben elképzelhető volt: miért történik a megszokottól való eltérés. Számodra mit jelent a 6-os busz, a sínóbusz, illetve a valóságos 6-os és a sínbusz és az általad festett közötti különbség. Illetve az, ahogyan a valóságos utcaképet (a megszokottat) átalakítod?
A felhasznált motívumok nagy részének valamiféle szimbolikus jelentősége van számomra. A hatos busz, vagy a sínbusz olyan szimbólumok, amelyek nagyon sokunk életében helyet foglalnak. Képeimben azonban, csak a témát szolgáltatják, nem célom a valóság realista ábrázolása. Számomra egy többletjelentést képeznek. Valójában a hangsúly azon van, hogy hogyan születik meg az alkotás. Alapesetben fogok egy nyers vásznat, amelyen elkezdek dolgozni mindenféle figuralitást mellőzve, egyfajta faktúrát, textúrát kialakítva. Erre az alapra kerül fel a motívum. Ezek után a festmény feléled. Az alap, a motívum, és a kép dimenziói elkezdenek kommunikálni, reagálni egymásra, és ez a párbeszéd mindaddig zajlik, míg a képen be nem áll a megfelelő kompozíciós rend, harmónia, vagy éppen diszharmónia. Arra általában figyelek, hogy ne legyenek a képeim „túlfestve“, hogy ne essek abba a hibába, hogy a kelleténél tovább dolgozok egy munkámon, és ezáltal kiöljek belőle, minden természetességet, frisseséget.
Akkor válik késszé egy kép, ha tükröz egy „hangulatot”, az sokkal kevésbé fontos, hogy ezt milyen technikával, vagy grafikai megoldással értem el. 

http://www2.symposion-line.eu/fex.page:Szurkevillam