drMáriás
A közös rom
LIII évfolyam 12.szám, 2009. március 20.
Miközben a hivatalos képzőművészeti élet szolid mértékben a halál
jegyeit hordozza magán, lévén agyonterhelt megannyi zseniális, a közép-
és az idősebb generációhoz tartozó eszméletlen fontosságú mesterrel,
akik - tisztelet a kivételnek - képtelenek egy atomnyit is megújulni,
frisset, újat, életszagút teremteni, hisz szorítja őket a piaci
elvárás, mivel a kuncsaftok a katalógusból ilyet meg olyat választanak,
akkor már ne zavarják meg őket, ne változzon a stílus, miközben a
fiatalok, szegények, meg jönnek, csak jönnek. S bár kevesen vesznek
róluk tudomást, ők maguk meg nem akarnak múzeumokat, ezeket a sokszor
ideológiákkal és klikkekkel agyonvágott ravatalozókat bevenni, mert nem
érzik azokat magukénak, s be kell vallani, joggal, így hát kis,
félreeső, bensőséges helyeken állítják ki portékájukat, barátoknak és
hasonszőrűeknek, mert ez az ő világuk, ahol értik, értékelik őket, s
így tud túlélni szellemi valójuk.
Amikor Ricz Géza festményeivel először találkoztam,
fogalmam se volt, hogy ő kicsoda, hány éves, honnan jön, s mi az ars
poeticája. Így az alkotásai láttán, amelyek megdöbbentettek
finomságukkal, azon morfondíroztam, hogy vajon mifajta ember festhette
ezeket az urbánus valóból kiemelt, finom részleteket feldolgozó,
precíz, mégis sejtelmes, titokzatos hangulatokat sugárzó alkotásokat,
amelyek mély barnákban, légies sárgákban és fémes kékesszürkékben
megcsillanó emlékeket mutatnak be egy-egy, a szédülés és az álom
határán keletkezett, bátor képzelőerővel kinagyított, átfogalmazott,
megtisztított és a festészet megfoghatatlan spiritualitásába emelt
tárgyi részletükkel.
Ricz megdöbbentő erővel sugall hangulatokat, méghozzá
olyan archaikus, gyermekkori emlékeket, érzéseket idézve képi
nyelvével, amely elhagyott városrészek, roncsok, leselejtezett vagonok,
vízparti, elhagyatott csónakok, hordók, egyszóval a romok világát
sugározza úgy, hogy azt saját emlékeink visszacsillantásával
szólaltatja meg; mint közös élményt arról a valóról szólva, amelyről
mindannyian tudjuk, hogy már nincs, mégis visszavágyódunk hozzá, akár a
legszánalmasabb romhoz, hiszen az saját letűnt időnket személyesíti
meg, nem hazudva, csak széppé, kedvessé, szerethetővé téve azt.
A képek címe finoman aláhúzza a giccsmentes melankóliát, amelyet a képiségük hordoz: Tetők, Várakozás, Narancs, Bicikli, Sínbusz, A hatos
stb. S ahogy elnézem őket, s akaratlanul is zabálom azt a csak utaló
színű és formavilágú spirituszt, amely dől le róluk, eszembe jut
gyermekkorom kedvenc helye, egy hatalmas roncstelep, ahol teherautók,
hatalmas gépek, vasak, huzalok, vegyi hulladékok hevertek, amelyeket
körberajzolt az egyéb könnyebb fajsúlyú szemét végtelen mennyisége,
amelyben bóklászva összességében úgy éreztem magamat, mint az ipari
világ pusztulásában az életet jelentő agyag dagasztása helyett nérói
szerepbe kényszerült gyermek, aki a hasznavehetetlen kacatok rozsdás
valóságában mártózva élvezi a városi lepattantság ezerszínű alkonyát,
távoli veszekedésekkel meghitté tett patinás kilátástalanságát, a
láthatatlanul a szobák mélyeibe, árnyaiba, sötétségeibe szorult szívek
szenvedélyes dobogását. És akkor eljött a nagy nap, egy forró, nyári
kora délután, amikor szokásos körutamra indultam a rom világába, s
amikor odaértem, csak egy hatalmas tüzet láttam: égett minden, a
rengeteg hasznavehetetlen tárgy, leragadt járgány, kiütött szemű,
gyomrú gép, megnyomorított bádoglap, autógumik hegyei, s valami
kimondhatatlan szomorúságot éreztem. Azt, hogy egy utazás, egy
hatalmas, belső utazás itt véget ért, s az égbe ment azzal a sok
kacattal együtt, amelyek nekem a belső játékteret jelentették, a várat,
amelyben én voltam az úr, ahol mindaz a szemét mint önmagáért való szép
csakis az enyém volt, s lám, többé sohasem lesz az.
Ricz Géza képei láttán megbizonyosodtam, hogy ez a
kedves romvilág még él, hiszen az köszön vissza a képeiről, amely közös
mindannyiunkban, mert előhozza és élteti a múlt szellemi utazásait. S
milyen érdekes, hogy ezt immár az újak, a fiatalok hozzák, ami
ugyanakkor természetes is, hiszen ugyanazt élik ők meg, amit egykoron
mi, s lám, közülük most néhányan, ahogyan Ricz Géza is, olykor az egész
várost akarják mint romot graffitiművészként átfesteni, máskor
pedig konszolidáltabb, de annál elmélyültebb és ütősebb hangvételben
galériákban festőművészként elénk tárni.
(Ricz Géza kiállítása a Portfolio Points kiállítássorozat keretében a Kőlevesben tekinthető meg.)
http://www.es.hu/print.php?nid=22458
